Blog - Gondolataim

Erre én Machu Pichu mászás közben jöttem rá: 

2016 októberben voltam Peruban. Amikor itthon terveztem az utat, és nézegettem az útleírásokat, jó ötletnek tűnt, hogy elmenjünk a Machu Pichu romokhoz és ha már ott vagyunk, akkor felmásszunk a 3000 méteres Machu Pichu hegyre, ahonnan azokat a híres, csodás képeket lehet csinálni a romokról.

Úgyhogy mivel naponta csak néhány száz embert engednek fel a hegyre, egy hónappal előre lefoglaltam és kifizettem a belépő jegyet is. Volt ugyan egy kis figyelmeztető hangocska ugyan a fejemben, hogy egy 3000 méter magas csúcsra akarok felmászni, én meg nemhogy hegyet nem mászok, de még két emeletet sem lépcsőzöm naponta, de ezt elhessegettem. Néha visszatért ez a hangocska, de úgy tettem, mintha nem hallanám.

Aztán elérkeztünk a hegyhez, melynek aljától a 2400 méteren fekvő romokig busz visz fel. Amíg sorban álltunk a buszhoz, egyre feszültebb lettem, egyre erősebb rettegés fogott el. Nem értettem, mi van velem. Elkezdtem figyelni befelé, mi ez az érzés? És arra döbbentem rá, hogy félek. Ott ment a verkli a fejemben: “én nem tudok oda felmászni, én ott fogok a hegymászás közben szívinfarktusban meghalni.” Szabályos halálfélelmem volt. De ott viaskodtam magamban: “Életemben ki tudja, mikor lesz még lehetőségem itt lenni, megvettem a jegyet, nem hagyhatom ezt ki.” Ekkor már éreztem, hogy egyre kevesebb a levegő, és eddigre már tudtam, hogy ebben a magasságban az oxigénhiány már magashegyi betegséget is okoz. Nem láttam a csúcsot, mert felhőben voltunk, esett az eső, alig láttunk 10-20 métert. Ha akkor láttam volna a csúcsot, lehet, hogy el sem indultam volna, mert utólag visszanézve félelmetesen magasan volt.
De akkor szerencsére nem láttam, úgyhogy elindultunk. Barátom velem volt, segített. Előrelátóan hozta a Nordic walking botokat, hogy azon megtámaszkodhassak, és ne terheljem a térdeimet. Nagyon jó tanácsokat adott, és figyelt, velem volt, amíg nem látta, hogy önállóan alkalmazni tudom őket: “Nem úgy megyek fel a hegyre, hogy nekiállok a szokott sietős tempómban közlekedni, mert akkor tényleg kipurcanok 5 perc után. Hanem szépen, egyenletesen, folyamatos lépésekkel haladok, mindenki a saját tempójában, nem egymáshoz igazodva. Csöndben megyek, nem beszélgetve, nem elfecsérelve az energiát és a levegőt és nem elvéve a figyelmet az útról. Közben figyelem a testem jeleit, és amikor a pulzusom elkezd emelkedni, akkor megállok, megvárom, amíg normalizálódik. És így megyek tovább, egyre tovább.” Útközben annyira sikerült befelé figyelnem és kapcsolatba kerülni belsőmmel, hogy elkezdtem beszélgetni a testrészeimmel. “Kérlek szépen titeket, működjetek velem együtt, segítsetek elérni célomat, hogy felmászhassak a hegyre és mégis életben maradhassak. Ha valami bajotok van, kérlek jelezzetek! Ígérem, nagyon odafigyelek rátok, és segíteni fogok én is nektek a bajotok megoldásában.”
Néha a szívem szólt, hogy pihenni szeretne, néha a térdem, bokám, tüdőm, hogy “álljunk meg egy kicsit”. Akkor mindig megpihentem, mert egyezséget kötöttünk. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ahogy beszélgettem a testrészeimmel, eltűnt a halálfélelem: már nem féltek attól, hogy túlhajtom őket, tudták, hogy együtt, egységben vagyunk ebben a küldetésben, bízhatnak abban, hogy most nem fogom őket kizsigerelni, mint ahogy korábban többször megtettem.
Barátom gyorsabban ment, eltűnt már a látótávolságból, így egyedül mentem. Sokan lehagytak, elhúztak mellettem. Kicsit irigykedve néztem őket, milyen jó kondiban vannak. De nem keseredtem el ezen, nem merültem el a magamat hozzájuk hasonlítgatásban, hanem folytattam és mentem. 2 óra múlva már kezdett feloszlani a felhőzet és néha fel-felvillant egy-egy hegy, folyó. Az útikönyv szerint ez egy 45 perces út, de még mindig nem voltam fennt. A már visszafelé jövőket kérdezgettem, milyen messze van még. Még 20 perc, 10 perc mondták. Mentem tovább. 3 órája mentem, amikor egyszer megint megálltam, körbenéztem, és a feloszlott felhők között megpillantottam.
Ott volt! Az a kép tárult elém, amit minden útikönyvben látni, ami miatt jöttem: alattam terült el Machu Pichu romvárosa.
Sírtam az örömtől. “Megcsináltuk. Köszönöm kedves testrészeim, hogy segítettetek, és életben maradtunk mind!” Hihetetlen hálás voltam a testemnek és nagyon elégedett voltam. Néhány órája még halálfélelem volt bennem, rettegtem, hogy mi vár rám. De meg tudtam csinálni.
Kellett hozzá egy szakértő, aki megadta az alaptechnikát, és figyelt rám, amíg magabiztosan elsajátítottam. Megtanultam figyelni, mi zajlik bennem, milyen érzéseim vannak, mit jelez a testem, és gondoskodtam a szükségleteiről. És megcsináltam. A testemmel együtt, harmóniában.

Hát ez a coaching: a coach a folyamat elején a tapasztalatával, tudásával ad egy struktúrát, hogy miként fedezd fel magadban, hova is akarsz menni az életben. Aztán megmutatja, hogyan figyelj az érzéseidre. Segít megtalálni és használatba venni belső és külső erőforrásaidat, amik támogatnak, előrevisznek. Addig veled van, amíg nem látja, hogy már tudsz magadtól is haladni. De nem csinálja meg helyetted, a munka a tiéd. Ha már tudod, hova és miért akarsz menni, ha már elsajátítottad a haladáshoz szükséges technikát, akkor már csak rajtad múlik, megcsinálod-e vagy sem.
A kezdeti segítség után már csak rajtad múlik, meddig jutsz az utadon.

Lépd át korlátaidat, és haladj tovább az utadon az életed értelme felé.
Ha ezt a segítségemmel szeretnéd megtenni ITT találsz útmutatót.