Mi lenne, ha a “Maximalista vagyok” helyett “Tapasztaló és megélő vagyok” szlogent alkalmaznád? Vajon változna-e a te életed is?
De mi köze ennek a síeléshez?
Avagy hogyan NE tanuljunk meg síelni felnőttként?
Sokszor hallom ügyfeleimtől, hogy “Maximalista vagyok”. Ők azok, akik éppen valamiért boldogtalanok, mert nem csinálják azt, amit szeretnének. Mert hogy “úgysem tudják tökéletesen” megcsinálni. Akkor inkább nem is csinálják. Nehogy hibázzanak. Vagy olyan sok időt és energiát fordítanak egy dolog tökéletesítésére, hogy nem marad idejük más, ennél sokkal fontosabbra: pl. mondjuk a gyerekeikre.
A “Maximalista vagyok” kifejezés magyarra lefordítva nekem azt jelenti:
“Annyira félek a következményektől, hogy nem merem nem tökéletesen csinálni.”
Na de milyen következményektől félünk? Igazi életveszélytől? Vagy csak attól, hogy mások mit szólnak? Vagy leginkább saját magunktól félünk? Ez valóban veszély vagy csak az elménk játéka, hogy ne akarjunk kilépni a komfortzónából?
Mi lett volna, ha kisgyerekként is ezt gondoltam volna? “Nem tudok beszélni, nem tudok járni tökéletesen, tehát néma maradok és nem járok” vagy „Addig nem megyek el az asztalhoz palacsintát enni, amíg nincs manöken-járásom” és így lemaradtam volna az egyik kedvenc kajámról. De nem ezt csináltam, és te sem: hanem próbálkoztál, kísérleteztél, tanultál. És mindent megtanultál, amit akartál: tökéletesen beszélsz, jársz és még ezer dolgot csinálsz. Attól tanultad meg hogyan lehet elkerülni az esést, hogy sokszor elestél. Azt is megtanulhattad, hogyan tudsz a legkevésbé fájdalmasan esni, hogy mindig talpra tudsz állni, és ha kell, van segítség a talpra álláshoz.
Korábbi életem során nagyon sokáig én is maximalista voltam. És mivel gyerekként, fiatalként nem tanultam meg síelni, ezért nem síeltem. De tavaly egy ötlet hatására hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy megpróbálom. (lásd az 5 másodperces szabályról szóló korábbi posztomat).
3-4 éves gyerekek úgy húztak el mellettem a sípályán, mint a Forma1-es konvoj a kivénhedt Trabant mellett, ahogy a gyerekpályán gyakoroltam, avagy a maximalista olvasatban “szerencsétlenkedtem.” Sokat estem, de mindig talpra álltam. Dönthettem volna úgy is, hogy nem csinálom, mert félek, hogy kiröhögnek a felnőttek. De akkor nem tanultam volna meg síelni. Egyébként akiktől féltem, “a felnőttek”, nem röhögtek ki, sőt inkább segítettek, támogattak, bíztattak, elismerték a teljesítményemet.
Mi lenne, ha a “hibázás” szót elfelejtenéd, és csak a “tapasztalás, tanulás” szót használnád?
Mi lenne, ha “félek, hogy kinevetnek, elutasítanak stb.” helyett a “Ha kell, mindig vannak segítők” kifejezést használnád?”
Mi lenne, ha a “Maximalista vagyok” helyett megengednéd magadnak ezt a gondolatot: “Minden tapasztalás segít jobbá válnom, és minél több a tapasztalás, annál gyorsabban tudok fejlődni és annál jobb tudok lenni”
Mi lenne, ha a “Maximalista vagyok” helyett “Tapasztaló és megélő vagyok” szlogent alkalmaznád?
Vajon változna-e a te életed is?
Szóljon hozzá Ön is!
Tájékoztatjuk, hogy hozzászólása csak utólagos jóváhagyás után jelenik meg a weboldalon.